23:50. - Ritkán látni ennyire látványosan szomorú embert. 
- Miből gondolod, hogy az vagyok? 
- Nos...mindenki bent bulizik, te meg kint ülsz a ház előtti lépcsőn a hűvös nyári éjszakában. 
Elmosolyodtam. Ben, az osztálytársam egész este a nyomomban loholt egy percre sem egyedül hagyva. Pedig ez éppen az ő születésnapi bulija volt. 
- 5 perc és bent vagyok. 
- Hohó! Nem. Ismerlek...az 5 percből 10 perc, a 10 percből 15, aztán egyszer csak tényleg bejössz majd, amikor már nagyon fázol, de akkor is csak leülsz a ház legsötétebb sarkában...
- És negatív energiákkal bombázok minden jelenlévőt...tudom - mosolyodtam el.
- Nézd. Tudom, hogy nem direkt csinálod. Sajnálom, hogy ezt kell átélned. De pont ezért vagyok itt én is, meg az összes többi barátod. Hogy támogassunk, ha megzuhannál. 

- Igen...ezzel tisztában vagyok. Na, mindegy is - mondtam és feltápászkodtam a hideg betonról. 

Nem akartam, hogy az egész este rólam szóljon...megint. Normális esetben annyit innék, amennyitől elfelejteném ezt az egész szart. Valamikor ez sikerül is, de attól még a fürkésző és szánakozó tekintetektől nem tudok elmenekülni. És mivel ez egy több mint 30 fős buli...ahol mindenki ismer mindenkit, nos bőven akadnak fürkésző és szánakozó tekintetek. Ezekkel a gondolatokkal ragadtam meg Ben karját és együtt, közösen visszamásztunk a házba. Odabent összeütköztünk egy csávóval, aki egy papírkoronát nyomott rá a születésnaposunk fejére. Ránéztem az órára. 23:59. Észre sem vettem, hogy így elrepült az idő. Ben odahajolt hozzám. 

- Kívánj valamit - mondta és a kezembe nyomta a piát. 

Szerintem ebben a most kissé szűkösnek tűnő, de alapjáraton 4 fürdőszobával is rendelkező lakásban mindenki tudta, hogy mit kívánnék. Vissza akartam kapni. De sajnos ez lehetetlen. 

- Tíz!

Tisztára úgy érzem magam mint szilveszterkor. 

- Kilenc!

Nagyon hiányzik. 

- Nyolc!

Bárcsak sosem ismertem volna meg. Akkor nem fájna ennyire. 

- Hét!

Nekem kellett volna meghalnom helyette. 

- Hat!

Ben erősen megszorította a kezem. 

- Öt!

Rám mosolygott. 

- Négy!

- Tudod a szülinapi...

-Három!

- Kívánság sokkal erősebb...

- Kettő!

Lehunytam a szemem. Az arca egyből megjelent előttem. 

- Egy!

Bárcsak véget érne ez a fájdalom. 

- BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT BEN!

Már rég nem hittem az éjféli és a születésnapi kívánságok erejében. Hullócsillagot pedig még életemben nem láttam. Hanyagoljuk is. A barátomnak születésnapja van. Nem ronthatom el a hangulatot azzal, hogy depizek. Milyen furcsa. Először helyeztem valakit előbbre, mint Nicket. 

*

04:30.A buli egészen hajnali négyig tartott. Én még maradtam egy kicsit segíteni. Most viszont...a csípős hajnalban sétáltam hazafelé egyedül, nyúzottan, szétkent sminkkel, és a gondolataimmal amik nem hagytak nyugodni. Szerencsére csak 15 percnyire lakok. Már majdnem az utcánkban voltam, amikor hirtelen megtorpantam és egészen más irányba kezdtem el sétálni. Három utca jobbra, aztán egyenesen, át a kereszteződésen, be a kapun, fel a harmatos fűtől csúszó dombocskán és onnan már látni is lehet. A fát. A temetőben. Nick édesanyja rengeteget fizetett, hogy a zsúfolt temetőben a legszebb helyre temessék el a fiát. Egy hatalmas, mindent átölelő, terebélyes szomorúfűz alatt, távol a többi sírhelytől. Leültem az egyetlen fapadra a sírral szemben. Furcsa mi? Eddig senkinek sem beszéltem róla, hogy pontosan mi történt vele...na de...mindennek eljön egyszer az ideje. 
- Szia...nem tudom miért csinálom ezt...miért vagyok itt hajnali négykor...talán azért mert bűntudatom van, amiért este egy picit hanyagoltalak. Bár tudom, nem bánnád. De az is lehet azért, mert szükségem volt rád. Arra, hogy lássalak...képletesen. Érezni akarom a jelenléted Nick. Tudod, nem értem. Annyi szart kaptam már az élettől, de ezt te nagyon jól tudtad, hogy min megyek keresztül. Erre te is eltűntél. Legalább akkor vittél volna magaddal, vagy tudjam is én. Ahh...francba. Itt csöpögök és csak bámulok magam elé. Egyszerűen nem tudom elhinni. Ennek nincs logikája. Nem özvegyülhetek meg 16 évesen! Olyan nincs, hogy ilyen van. Nem beszélhetek egy élettelen kőhöz, ami alatt pár méterrel az én élettelen barátom teste fekszik és bogarak eszik azt az édes kis arcot amit annyira szeretek, borzalmasan fáj, Istenem!
Észre sem vettem, hogy az utolsó szavakat sírva üvöltöttem. Hiba volt ide kijönnöm. Miért történnek rossz dolgok jó emberekkel? Ő nem ezt érdemelte. Nem is hall engem. Csak szeretném, hogy halljon. Képtelenség volt felfogni. Minden pillanatban azt vártam, hogy valahonnan előbújik sunyin, ahogy régebben mindig csinálta amikor meg akart viccelni. Csak annyit kellene mondania, hogy: "Haha kicsim, bevetted", és én lennék a világ legeslegboldogabb embere. Előjöhetne mondjuk egy csinos kis bokor takarásából. Vagy a szekrényemből. Na jó, attól szívbajt kapnék, de esküszöm nem érdekelne. Csak...legyen itt. Láttam, ahogy a nap lassan előbukik a domb mögül. Ideje volt indulnom. 
- Tudod, azért a piros pont jár...ilyen jó pasim sosem lesz, mint amilyen te voltál. Sőt. Nem csak pasi. Ha kellett anyuka, apuka, legjobb barátnő, tesó, akárki. És én ezt is nagyon szerettem benned. Viszont annyira próbáltál még a széltől is óvni, hogy észre sem vetted, hogy magadra egyáltalán nem figyelsz, és nem tudatosult benned, hogy a te elvesztésed fog engem bántani a legjobban - fejeztem be a mondandómat és hátat fordítottam. 
A temetés óta csak kétszer voltam kint. Nem sűrűn járok...túlságosan fáj. Lehet tényleg jót fog tenni ez a nyaralás. Holnap este indulunk, hogy reggelre odaérjünk. Kíváncsian várom. 

03:50. Megint nem tudok aludni. Folyamatos rémálmok gyötörnek. Ha egy másodpercre is lehunyom a szemem őt látom mindenhol és hatalmas zokogásba török ki, aminek általában Anyu, Apu vagy aki éppen nálunk van látja kárát. Másfél hónapja megy ez az egész. Rohadt nehéz időszakon megyek keresztül. Mindenki arra biztat, hogy adjam ki magamból, gyászoljak ameddig szeretnék. De...ők sokkal lazábban fogják fel ezt az egészet. Mintha a kutyájuk halt volna meg. De nekem maga a pokol. Szerencse, hogy nyári szünet van. Hogy fogok így visszamenni a suliba ha elkezdődik? Tudom, hogy már alapjáraton se látnám őt, mert most ment volna főiskolára...de akkor is. Tavaly ott volt. Édes istenem. Annyi lehetőség állt volna előtte. Úgy elterveztünk mindent...Erre...már megint. A gyomrom összeszorult és egy másodperc alatt legördült az arcomon egy könnycsepp, amit aztán továbbiak követtek. 

- Drágám... - Anya nyitott be a szobámba. 

- Ne haragudj, hogy felébresztettelek...

- Semmi baj -  mosolyodott el halványan. - Amúgy sem aludtam. 

Tudtam, hogy hazudik. 

- Figyelj Denise...tudom, hogy még csak kevés idő telt el...de neked is be kell látnod, hogy nem folytathatod ezt huzamosabb ideig, különben beleroppansz. 

- Már beleroppantam - szipogtam. 

- Dehogy is. Ő meghalt. De az élet attól még nem áll meg. Neked ugyan úgy élned kell. Innod. Enned - szuggerálta sandán a még délután az ágyam sarkába lerakott kolbászos szendvicseket. 

Elmosolyodtam. Ezt a szöveget a tragédia óta minden este elmondja nekem. Kopogtattak az ABLAKOMON. Ez biztos Lori lesz. Előremásztam az ágyamon és kinyitottam minkét szárnyát az ablakomnak. És igazam lett. Egy 166 cm-es, 48 kg-os lány úgy bezuhant az ablakon, mintha legalább három méteres és 200 kg lenne. 

- Huh - söpörte ki az arcából a haját. - Nem megy ez úgy mint régen. 

- Jól vagy? - kérdezte tőle Anya. 

- Soha jobban Rachel. Csak egy kicsit kinőttem ebből a "másszunk át a szomszédhoz dologból". 

Lori Patel nagyon-nagyon-nagyon régóta az életem része. Már nem is tudom mennyi ideje. Talán 12 éve. Még általánosban ismertük meg egymást és annyira jóban lettünk, hogy megfűzte a szüleit (na jó, egy picit az enyéim is rájátszottak) hogy költözzenek jobb (a mi) környék(ünk)re. Mint a filmekben, az ő ablaka és az enyém is egymással szemben volt. Csak az a különbség, hogy ő kivételes mászóképességekkel rendelkezett, a házunk oldalába pedig nőtt egy hatalmas fa amin tök véletlenül fel lehetett mászni hozzám. Egy ideig féltették a szülei, ameddig kicsi volt. Aztán mára már azt furcsállják, ha otthon van. Mindig mindenben mellettem állt. Azt hittem, hogy ezt nem lehet fokozni. Aztán az utóbbi időben bebizonyította, hogy de igen, lehet. 

- Ö...láttam, hogy ég a lápa. Gondoltam átjövök megnézni téged.

Bevallom, nagyon aranyos tőlük ez az egész. Hogy vigyázni akarnak rám és egy percre sem akarnak magamra hagyni. Csak az a baj, hogy hiába vannak itt és beszélnek hozzám, belül egészen máshol járok. Kattogok folyamatosan. Anya azt hitte segít, ha a létező összes emléket eltünteti a szobából ami eszembe juttathatja Nickre...de csak ártott vele. Így azt érzem, hogy valaminek/valakinek itt kellene lennie de már nincs. Abba, hogy valószínűleg életem végéig érezni fogom a magányt és a be nem tölthető ürességet már beletörődtem. Többször előfordult velem, hogy ájulásig voltam fent, ezért a szüleim orvoshoz vittek aki különböző gyógyszereket írt fel. Egy ideig használtak, de aztán a szervezetem hozzászokott. Az a pár pillanat amíg menekülni tudok az érzéstől, a fájdalomtól az a reggeli ébredés utáni üresség. Mind ismerjük igaz? Amikor felkelsz és hirtelen nem gondolsz semmire. És átjár a tudatlanság édes érzése. De sajnos ez csak pár másodpercig tart. Aztán...hirtelen leesik minden. 

- Na jó, sóhajtott Anya. Én most magatokra hagylak titeket, beszélgessetek. 

Ó! Ezt a forgatókönyvet már ismerem. Most jön az a rész, hogy Lori befekszik mellém az ágyba és addig terelgeti a gondolataimat amíg el nem alszom, vagy fel nem csigázódom. Ez esetben a második.

- Mint tudod...én jövőhéten megyek nyaralni...

- Aham. És?

- Arra gondoltam, vagyis gondoltunk, hogy jöhetnél velünk. És nincs nemleges válasz. Már megbeszéltem a nagyival. Gondold el. Florida. Szörf. Minden este megyünk szórakozni. 

- Szóval inni. 

- Próbáltam szebben kifejezni na...Szóval annyi a lényeg...hogy totálisan kikapcsolsz. Új hely, új emberek. 
- Pasik - javítottam ki ismét. - Az a baj, hogy...az unokatesóm jön hozzám jövőhéten és...
Összenéztünk és egyszerre elnevettük magunkat. Sosem lenne baj ha Cory velünk jönne. Mi hárman nyaranta és a kisebb szünetekben, illetve családi ünnepekkor elválaszthatatlanok voltunk. 
- Tudok róla - vigyorgott. - És már megbeszéltem vele. Nem szívesen hagyna magadra ilyen állapotban...De most már aludj. 
Lori felállt és az ablakhoz sétált. 
- Nekem is hiányzik, de túl fogjuk élni - mondta és eltűnt a sötétségben.