Ne várj rám!

03:50. Megint nem tudok aludni. Folyamatos rémálmok gyötörnek. Ha egy másodpercre is lehunyom a szemem őt látom mindenhol és hatalmas zokogásba török ki, aminek általában Anyu, Apu vagy aki éppen nálunk van látja kárát. Másfél hónapja megy ez az egész. Rohadt nehéz időszakon megyek keresztül. Mindenki arra biztat, hogy adjam ki magamból, gyászoljak ameddig szeretnék. De...ők sokkal lazábban fogják fel ezt az egészet. Mintha a kutyájuk halt volna meg. De nekem maga a pokol. Szerencse, hogy nyári szünet van. Hogy fogok így visszamenni a suliba ha elkezdődik? Tudom, hogy már alapjáraton se látnám őt, mert most ment volna főiskolára...de akkor is. Tavaly ott volt. Édes istenem. Annyi lehetőség állt volna előtte. Úgy elterveztünk mindent...Erre...már megint. A gyomrom összeszorult és egy másodperc alatt legördült az arcomon egy könnycsepp, amit aztán továbbiak követtek. 

- Drágám... - Anya nyitott be a szobámba. 

- Ne haragudj, hogy felébresztettelek...

- Semmi baj -  mosolyodott el halványan. - Amúgy sem aludtam. 

Tudtam, hogy hazudik. 

- Figyelj Denise...tudom, hogy még csak kevés idő telt el...de neked is be kell látnod, hogy nem folytathatod ezt huzamosabb ideig, különben beleroppansz. 

- Már beleroppantam - szipogtam. 

- Dehogy is. Ő meghalt. De az élet attól még nem áll meg. Neked ugyan úgy élned kell. Innod. Enned - szuggerálta sandán a még délután az ágyam sarkába lerakott kolbászos szendvicseket. 

Elmosolyodtam. Ezt a szöveget a tragédia óta minden este elmondja nekem. Kopogtattak az ABLAKOMON. Ez biztos Lori lesz. Előremásztam az ágyamon és kinyitottam minkét szárnyát az ablakomnak. És igazam lett. Egy 166 cm-es, 48 kg-os lány úgy bezuhant az ablakon, mintha legalább három méteres és 200 kg lenne. 

- Huh - söpörte ki az arcából a haját. - Nem megy ez úgy mint régen. 

- Jól vagy? - kérdezte tőle Anya. 

- Soha jobban Rachel. Csak egy kicsit kinőttem ebből a "másszunk át a szomszédhoz dologból". 

Lori Patel nagyon-nagyon-nagyon régóta az életem része. Már nem is tudom mennyi ideje. Talán 12 éve. Még általánosban ismertük meg egymást és annyira jóban lettünk, hogy megfűzte a szüleit (na jó, egy picit az enyéim is rájátszottak) hogy költözzenek jobb (a mi) környék(ünk)re. Mint a filmekben, az ő ablaka és az enyém is egymással szemben volt. Csak az a különbség, hogy ő kivételes mászóképességekkel rendelkezett, a házunk oldalába pedig nőtt egy hatalmas fa amin tök véletlenül fel lehetett mászni hozzám. Egy ideig féltették a szülei, ameddig kicsi volt. Aztán mára már azt furcsállják, ha otthon van. Mindig mindenben mellettem állt. Azt hittem, hogy ezt nem lehet fokozni. Aztán az utóbbi időben bebizonyította, hogy de igen, lehet. 

- Ö...láttam, hogy ég a lápa. Gondoltam átjövök megnézni téged.

Bevallom, nagyon aranyos tőlük ez az egész. Hogy vigyázni akarnak rám és egy percre sem akarnak magamra hagyni. Csak az a baj, hogy hiába vannak itt és beszélnek hozzám, belül egészen máshol járok. Kattogok folyamatosan. Anya azt hitte segít, ha a létező összes emléket eltünteti a szobából ami eszembe juttathatja Nickre...de csak ártott vele. Így azt érzem, hogy valaminek/valakinek itt kellene lennie de már nincs. Abba, hogy valószínűleg életem végéig érezni fogom a magányt és a be nem tölthető ürességet már beletörődtem. Többször előfordult velem, hogy ájulásig voltam fent, ezért a szüleim orvoshoz vittek aki különböző gyógyszereket írt fel. Egy ideig használtak, de aztán a szervezetem hozzászokott. Az a pár pillanat amíg menekülni tudok az érzéstől, a fájdalomtól az a reggeli ébredés utáni üresség. Mind ismerjük igaz? Amikor felkelsz és hirtelen nem gondolsz semmire. És átjár a tudatlanság édes érzése. De sajnos ez csak pár másodpercig tart. Aztán...hirtelen leesik minden. 

- Na jó, sóhajtott Anya. Én most magatokra hagylak titeket, beszélgessetek. 

Ó! Ezt a forgatókönyvet már ismerem. Most jön az a rész, hogy Lori befekszik mellém az ágyba és addig terelgeti a gondolataimat amíg el nem alszom, vagy fel nem csigázódom. Ez esetben a második.

- Mint tudod...én jövőhéten megyek nyaralni...

- Aham. És?

- Arra gondoltam, vagyis gondoltunk, hogy jöhetnél velünk. És nincs nemleges válasz. Már megbeszéltem a nagyival. Gondold el. Florida. Szörf. Minden este megyünk szórakozni. 

- Szóval inni. 

- Próbáltam szebben kifejezni na...Szóval annyi a lényeg...hogy totálisan kikapcsolsz. Új hely, új emberek. 
- Pasik - javítottam ki ismét. - Az a baj, hogy...az unokatesóm jön hozzám jövőhéten és...
Összenéztünk és egyszerre elnevettük magunkat. Sosem lenne baj ha Cory velünk jönne. Mi hárman nyaranta és a kisebb szünetekben, illetve családi ünnepekkor elválaszthatatlanok voltunk. 
- Tudok róla - vigyorgott. - És már megbeszéltem vele. Nem szívesen hagyna magadra ilyen állapotban...De most már aludj. 
Lori felállt és az ablakhoz sétált. 
- Nekem is hiányzik, de túl fogjuk élni - mondta és eltűnt a sötétségben.